A digitális átállás Magyarországon már rég elkésett ahhoz, hogy a földi tévé műsorszórást megmentse. Ezért ideje lenne inkább a földi tévézés teljes lekapcsolásának határidejét kitűzni, hogy az erre a célra használt spektrum mihamarabb megnyíljon a vezetéknélküli szélessávú adatátvitel számára.
Valószínűleg senki sem vitatja, hogy XX. század számos kommunikációs technikai újítása közül a legjelentősebbek között szerepel a televízió és a mobil telefon. A kettőnek látszólag nincs sok köze egymáshoz, de ha jobban megnézzük, valami mégiscsak van. Összekapcsolja őket például – s talán ez mindenkinek nyilvánvaló –, hogy mindkettő használata a figyelmünket, az időnket igényli. Egy másik hasonlóság, hogy mind a mobil telefon, mind a földi műsorszórás rádióhullámokat használ a küldött jelek átvitelére, vagyis ugyanaz az erőforrás szükséges mindkét szolgáltatás működtetéséhez. S vajon van-e valami, ami közös az egymástól egyébként elég távoli dolognak tűnő figyelemben és spektrumban? Igen, mindkettő szűkös erőforrás. Ha valami szűkös, akkor annak elosztásáról dönteni kell. Míg a figyelem egymással versengő források és tevékenységek közötti felosztásáról mindenki maga dönt, a korlátos spektrum felhasználásról világértekezletek, regionális, uniós és nemzeti szabályozó szervezetek hoznak mindenkit érintő döntéseket, melyek mögöttes megfontolásairól a nyilvánosságban kevés jelenik meg.
A sejtelmes hangzású digitális átállás tulajdonképpen épp egy ilyen döntés megvalósítása lenne. Bár ezt a fogalmat minden analóg műsorátvitel digitalizálására lehet érteni, valójában szűkebb jelentése az, hogy a jelenleg működő analóg földi televíziós műsorszórást annak digitális változata váltsa fel. Bármilyen szlogennel is próbálják a földi digitális tévé bevezetését eladni, valójában a ma működő analóg tévésugárzást nem azért kell lekapcsolni, mert elérte a nyugdíjkorhatárt, vagy mert a digitálisan átvitt kép ellenállhatatlanul jobb lenne az analógnál, hanem azért, mert az analóg jeltovábbítás rendkívül pazarlóan bánik a szűkös és másra is használható rádióspektrummal.
A tévéadások sugárzási technológiája olyan, hogy az erre használt rádióhullámokkal nagy területet lehet besugározni, lefedni. Ám az a sáv, amin az adás megy, nagy távolságon belül nem használható fel újra anélkül, hogy a két felhasználás zavarná egymást. A rádióhullámok ráadásul még a határokat sem tisztelik, s ahhoz, hogy az országhatárnál tovább terjedjenek, nem kell nekik útlevél. Európában a kicsi, sok szomszéddal rendelkező országok – mint Magyarország is – csak akkor tudnak egy-egy tévécsatornát működtetni, ha a szomszédok azt a frekvenciasávot nem használják. Ezért azt a nagy spektrumrészt is, amit a tévéadások sugárzására lehetett használni fel kellett osztani a szomszédos országok között. Akinek több szomszédja volt, annak kevesebb jutott. A tévézés céljára lefoglalt nagy spektrumból mindenki csak egy kicsit tudott a maga országában felhasználni, a maradék részhez nem szabad hozzányúlni, hogy a szomszédok háborítatlanul használhassák.
A digitális tévé abban hozott változást, hogy a digitális tömörítő kódolás segítségével ugyanakkora frekvenciasáv felhasználásával – minőségi igénytől függően – 1 helyett 4 vagy akár 8 tévécsatorna adását, átvitelét lehet megoldani. Ez jelentősen megnöveli a spektrumhasználat hatékonyságát, ugyanakkor nem változtat azon, hogy a lefoglalt nagy spektrumnak továbbra is csak kis részét tudjuk felhasználni egy adott területen.
A tévéműsorok nézőkhöz való eljuttatásának azonban már régóta nem a földi műsorszórás az egyetlen módja. Sőt nem ez a legelterjedtebb, s nem is ez a leghatékonyabb. A műholdas tévé és a kábeltévé az eljuttatható csatornák mennyisége és választéka, valamint a nagy csatornaszám miatt sokkal jobb, mint a földi műsorszórás. Ráadásul ugyanúgy digitalizálható. A digitalizálás eredményeként mindegyik műsorterjesztési technológia kapacitását ugyanannyi szorosára növeljük, így ettől a köztük lévő relatív különbség (az arány) nem változik, az abszolút különbség pedig még növekszik is.
Azokban az országban, ahol a műholdas és/vagy a kábeles alternatíva megjelent, a földi műsorterjesztéssel tévézők száma folyamatosan csökkenni kezdett, s mára a műholdas és/vagy kábeles megoldás mögé szinte marginális pozícióba szorult vissza. Nem kell hozzá nagy jóstehetség, hogy belássuk: ezt a folyamatot a digitális átállás nem tudja visszafordítani, de megállítani sem.
Ezen az sem változtat, hogy a kábel vagy a műhold többnyire fizetős szolgáltatás. Ahol az „ingyenes” földi tévé kínálata viszonylag szűkös, általában sokan hajlandók fizetni a több csatornáért. Ebben minden bizonnyal közrejátszik az, hogy a tévé messze az egyik legolcsóbb szabadidő eltöltési forma.
Magyarországon a szűk földi csatornaszám mellett az erős kábeles és műholdas versenynek köszönhetően a régióban a legmagasabb, 80% fölötti a fizetős tévét néző háztartások aránya. A földi műsorszórás és az alternatív megoldások közti vetélkedés eredményéről ez a szám önmagáért beszél.
A műhold és a kábel mellett, jöttek, s jönnek még újabb alternatív megoldások. Az IP-alapú digitális távközlés a szélessávú szolgáltatások megjelenésével egy új műsorterjesztési platform, az IPTV előtt kövezte ki az utat. Világos, hogy az IPTV a földi műsorszórás perspektíváit még tovább rontotta, hisz ezzel együtt már három nálánál jobb platformmal kellene versenyeznie.
Az internet hálózaton megbízható szélessávú kapcsolat esetén a normál internet felett működő Over-the-Top (OTT) szolgáltatással is lehet videó tartalmat eljuttatni (mint amilyen például a Netflix vagy a Hulu). A megbízható szélessávú internet nem csak egy újabb platform, hanem egyszerre számos OTT szolgáltatás indításának lehetőségét teremti meg.
Talán már van olyan olvasó, akinek eszébe jutott, hogy mi van azzal a műsorszórásra félretett spektrummal, amihez nem lehet hozzáférni, mert a szomszéd országok műsorszórásának minőségi védelme érdekében talonban kell tartani. Nem lehet ezt valahogy mégis hasznosítani? Mi másra használhatnánk ezeket a frekvenciákat? Van a földi műsorszórásnál jobb, társadalmilag kívánatosabb és hatékonyabb használat?
A különböző frekvenciájú rádióhullámok terjedési tulajdonságai nagyon különbözőek. Ez nem feltétlenül probléma, hisz épp ezért eltérő célokra lehet használni őket. A földi tévé műsorszórás és mobil szolgáltatás azonban pont ugyanolyan terjedési tulajdonságokat igényel, ám a mobil technológia a frekvenciát sokszorosan hatékonyabban használja fel, mint a földi műsorszórás. A mobil hálózatok ugyanis kis cellákból állnak, s így egy ország területén sokszor felhasználják ugyanazt a frekvenciát, nem kell tehát semmit kihasználatlanul félretenni, mint a műsorszórásnál.
A mobiltelefon szolgáltatás azonban nemcsak műszaki újításként zseniális, hanem kereskedelmi siker is. A fejlett országokban épp olyan általános lett, mint a tévé. A mobiltelefon szolgáltatás sikere az adatátviteli használat megjelenésével a spektrum iránti igényt is megnövelte. A legjobb terjedési jellemzőkkel bíró frekvenciák jelenleg a földi tévé műsorszórás számára vannak lefoglalva. Ráadásul, mint láttuk, rendkívül alacsony hatékonysággal.
A kérdés megkerülhetetlen. Ha a földi műsorszórás pazarlón bánik a spektrummal, mint műsorterjesztési mód egyre jelentéktelenebb, a versenyhelyzet miatt jövőtlen technológia, akkor miért foglalja el az 1 GHz alatti legértékesebb spektrum tartomány 46%-át, míg a társadalmilag fontos és népszerű, ráadásul érdemi helyettesítő alternatívával nem rendelkező mobil szolgáltatás ebből a spektrum tartományból csak kicsit több, mint 7%-ot használ?
A spektrum szűkös jószág. Az ilyen jószág értéknek jó mércéje, hogy az azt használni kívánó vállalkozások mennyit fizetnének érte versenykörülmények között. Ha a mobil, vagy akár állandó helyű vezetéknélküli adatátviteli célú spektrumhasználat értékesebb a tévé műsorszórási célúnál, akkor az adatátviteli célra használók többet is fizetnek érte. Ha verseny nélkül olcsóbban átengedjük földi műsorszórásra, akkor lemondunk arról a bevételről és haszonról, ami a két használat különbsége esetén jelentkezne. Az adminisztratív spektrumgazdálkodással, vagyis azzal, hogy nem versenyeztetjük meg a rivális használatokat, lehetetlenné tesszük, hogy a kétféle használat értéke közötti különbség kiderüljön. A földi műsorszórás esetében azonban épp az a képlet, hogy a társadalom és a piaci szereplők egy kisebb csoportja élvezi a spektrumhasználat előnyeit úgy, hogy nem fizeti ki annak alternatíva költségét. Eközben a társadalom egésze számára elveszik az a bevétel, ami a spektrumért fizetett díjak formájában a költségvetésbe befolyna és elmaradnak azok az előnyök is, amik a vezetéknélküli mobil vagy állandó helyű adatátviteli szolgáltatások erősödő versenyéből származnának.
Thomas Hazlett amerikai közgazdász már több mint 10 évvel ezelőtt kiszámolta (elérhető itt), hogy az Egyesült Államokban mekkora haszna lenne, ha a kevés földi tévéző átállna műholdra vagy kábeltévére, s a felszabaduló spektrumot átadhatnák adatátviteli szolgáltatások céljára. Számításai szerint a váltás hasznából könnyedén lehetne kompenzálni azokat, akiket ez hátrányosan érint. Érdemes lenne akár kifizetni a műholdas vevők költségét az eddig földi tévét használóknak, s akár még a műsorszóró vállalkozásokat is kompenzálni.
A briliáns felvetés lassan beért, s ma azonban az amerikai szabályozó hatóság, az FCC meg kívánja nyitni a lehetőséget, hogy a földi műsorszórásra használt frekvenciákat a műsorszóró vállalkozások kompenzáció igénye mellett aukcióra bocsássák, utat nyitva így a hatékonyabb felhasználásnak.
A jelenleg földi tévézésre foglalt spektrum alternatív használata melletti másik érv, hogy a mobil eszközök ma már nem csak keskenysávú telefonálás céljára szolgálnak. A szélessávú vezeték nélküli hálózatok a jövőben egyre nagyobb arányban audiovizuális jelek, műsorok átvitelére fognak szolgálni, hasonlóan a tévé műsorszóráshoz. A műsorszórás azonban sok emberhez egy időben ugyanazt a műsort juttatja el (s ebben valóban hatékony is). Csakhogy sokan inkább maguk választanák meg, hogy mit, mikor és milyen körülmények között néznek, ha lehet. Ilyen igények kiszolgálására a lineáris műsorterjesztés digitális formájában is alkalmatlan. Valójában a lineáris terjesztés egyetlen típusú médiaigény kiszolgálását tudja igazán hatékonyan megvalósítani: az olyan események közvetítését, ahol a jelen idő fontos az élmény szempontjából.
A helyhez nem kötődő, személyes, szélessávú audiovizuális és multimédia-fogyasztás olyan, egyre erősebben jelentkező igény, aminek kielégítéséhez szükség van további spektrumsávok használatba vételére. A tévézés más technológiával is kiválóan – sőt még jobban is kiszolgálható – a mobil szélessávú adatátvitel számára viszont a jelenleg földi tévézésre használt frekvencia a legjobb megoldás.
Az európai döntéshozók mindig büszkén hivatkoznak arra, hogy a 2. generációs mobil szolgáltatás sikere épp a koordinált spektrumszabályozás és spektrumhasználat eredménye volt. Jogosan. Csak ezt kellene megismételni most is a 4. generációs szolgáltatás esetében, s vállalni az ezzel járó konfliktusokat, a hosszabb távú egyértelmű előnyök érdekében. Ez minden bizonnyal az európai spektrumpolitika legnagyobb kihívása ebben az évtizedben.
Magyarországnak ebben a kérdésben nem kellene a sor végén kullognia, mint a most már eleve megkésett digitális átállással. A helyzetben rejlő lehetőségeket felmérve épp a radikálisabb spektrumpolitikát lehetne támogatni, belátva, hogy a jobb helyettesítők mögött lemaradó földi műsorszórás a jövőben üzletileg még jelentéktelenebb és még kevésbé fenntartható lesz, mint most, s túlságosan sokba kerül egy gazdasági szempontból amúgy is nehéz helyzetben lévő országnak. Ráadásul lehetnénk lemaradóból élenjárók.
