Folyamatosan növekvő villamos energia árakra számít az Európai Unió a fosszilis villamosenergia-termelés kiváltásának következményeként egy belső hatástanulmány szerint. 2050-ig akár meg is duplázódhat az áram ára. Az alábbi írás ennek okait és bizonyos összefüggéseit világítja meg.
A Financial Times október 17-i száma szellőztette meg egy most készülő uniós hatástanulmány előrejelzéseit a villamos energia árak várható alakulásáról az elkövetkező évtizedekben. Európa az üvegházhatást okozó gázok (ÜHG) kibocsátásának csökkentése jegyében kitűzött céloknak megfelelőn a hagyományos fosszilis energiaforrásokra épülő villamosenergia-termelés majdnem teljes kiváltását tervezi 2050-ig.
Bár erre különféle forgatókönyvek vannak, a lap információi szerint a legmeredekebb forgatókönyv az áram árának 100%-os növekedésével kalkulál. Ez a forgatókönyv a tengeri (offshore) szélerőművek meghatározó szerepével és számottevő koncentrált napenergia-termeléssel számol az évszázad közepére. A nagyobb arányú atomenergia-termeléssel és a ma még üzemi alkalmazásként nem létező szénmegkötő technológiák intenzívebb használatával számoló forgatókönyvek ennél kisebb, de számottevő áremelkedést jeleznek előre. Mindez a hálózatok jelentős megerősítését is igényli. Rossz hír ez a számlát fizető fogyasztóknak és természetesen az energiaárak emelkedése miatt mindig is aggódó politikusoknak.
A várható számla híre miatti első sokk kiheverése után érdemes elgondolkodni azon, hogy akkor miért is akarjuk a fosszilis energiatermelés kiváltását és az ÜHG kibocsátás csökkentését. Ha elvileg támogatjuk is ezt a célkitűzést miért nem leszünk mégis inkább potyautasok és várjuk azt, hogy csökkentse inkább más, mondjuk azok a fejlődő országok (Kína, India, Brazília), amelyek a gazdasági fejlődés és jólét útjára lépve éppen jelentős ütemben növelik az energiatermelést, s ezzel együtt az ÜHG kibocsátást?
Úgy néz ki, hogy ők a beindult gazdasági fejlődést egyelőre jobban preferálják a környezet megóvásához képest, s ezért maguktól nem törekszenek a kibocsátás csökkenésére. A fejlett világ csak akkor gyakorolhat rájuk némi gyenge nyomást, ha ebben maga mutat példát. Valaki persze mondhatja erre, hogy ez szimplán naivitás, de sokkal erősebb eszköz erre nincsen.
Ha csak a magunk dolgát nézzük, akkor világosan kell látni azt is, hogy az eddigi – ki mondaná, hogy olcsó? – villamos energia árak bizony nem térítik meg az előállítás összes költségét. A környezetszennyezésből fakadó károkért ugyanis a szennyező termelő és ezért az áramot használó fogyasztó sem (vagy alig) köteles fizetni.
Hatékonyabb megoldás lenne, ha a környezetszennyezés externális költsége is beépülne a villamos energia árába. Az egyik megoldás villamos energia árakra kivetett adó, aminek hatására a fogyasztó az árban megfizeti a negatív externália költségét. nemcsak az árakat igazíthatná a tényleges költségekhez, hanem egyúttal legalább részben megteremtené a fedezetet az ÜHG kibocsátást csökkentő technológiák fejlesztésére (pl. szénmegkötő technológiák) és a megújuló villamosenergia-termelés támogatására. Ez az adó a káros kibocsátást legfeljebb csak a keresletcsökkenéssel arányosan csökkentené, ami – tekintettel arra, hogy a villamos energia iránti kereslet elég rugalmatlanul reagál az árnövekedésre – nem lenne nagy hatású. A kibocsátás jelentős csökkentéséhez ugyanis brutális áremelésre lenne szükség. Az efféle intézkedés a „haragos zöldeknek” nagyon tetszene, de a környezetért is felelősséget érző közgazdászoknak vagy bármely normális polgárnak biztosan nem.
Egy, az externális költségeket a fogyasztásra terhelő adónak azonban az az előnye is megvan, hogy az adót tartalmazó piaci áron egyes megújuló technológiák már támogatás nélkül is versenyképesek lennének. S még ha ez nem is teljesül, a piaci árhoz képest szükséges támogatási igény biztosan kisebb lenne.
A szén-dioxid kvóták is a kibocsátás csökkentését célozzák, de nem adóztatással, hanem mennyiségi szabályozással, s a kibocsátás korlátozásának piaci allokációjával. Az ÜHG adónak tehát mennyiségi szabályozó alternatívája a ma működő CO2 kvóta rendszer, hasonlóan, mint a zöld bizonyítvány a kötelező átvételi tarifának (lásd itt).
Az ÜHG kibocsátás adóval történő kezelését elsősorban nem az externális hatás beárazásának kétségkívül létező technikai problémái akadályozzák. Leginkább az szól ellene, hogy a politikusok fáznak tőle, mivel a bevezetése egyértelműen a döntéshez kapcsolható áremelkedéshez vezetne. A következő választás egy ilyen döntéshez sajnos mindig túlságosan közel van. Ezen még az sem segít, ha elnyújtva és fokozatosan vezetik be, mert bármikor visszavonható.
Az Európai Unió, mint a tagállamok feletti entitás, már jelent valami biztosítékot arra a problémára, hogy a választott politikusok nem tudják hitelesen előírni és fenntartani ezt a kötelezettséget, ha az jelentős áremelkedéshez vezet. Az uniós direktívákat és kötelezettségvállalásokat viszont nem lehet ilyen könnyen semmissé tenni, azaz lehetővé teszik a kötelezettségvállalást, miközben a tagállami politikusok külső kényszerként hivatkozhatnak rájuk.
Az ÜHG csökkentési politika nem is ezen az úton indult el, és nem csak azért, mert a politikusok döntöttek róla. Egyrészt alkalmazzák a CO2 kvóta rendszert, de ez nem elég ahhoz, hogy a fosszilis források használatát a szükséges mértékben visszafogja, s kiváltásukat elősegítse. Az Európai Unió lényegi megoldása az, hogy a megújuló villamosenergia-termelési technológiák elterjesztését segítsék, ezzel a drágább, de „tisztább” áram előállítását támogassák. Tulajdonképpen ez utóbbi megoldás is hasonlít egy adóhoz, csak nem negatív, hanem pozitív üzenettel, itt nem a „rossz” dolog használatáért kell fizetni, hanem a „jóért”. Persze magától ezt kevés öntudatos polgár tenné meg, ezért lényegében úgy oldották meg a kérdést, hogy kötelezni kell az áramkereskedőket, s közvetve a fogyasztókat, hogy „tiszta” forrásból vegyenek. Ez indirekt módon a fosszilis termelést is visszaszorítja, hiszen a kereslet egyre nagyobb részét az alacsony ÜHG kibocsátású technológiák adják.
A fosszilis termelés kiváltásához viszonylag hosszú idővel kalkuláltak, bár 40-50 év ebben az iparágban nem tűnik túl távoli horizontnak. Hogy ne fordulhasson elő az, hogy egy-egy tagállam mindent az utolsó pillanatra hagy, amikor már nem tudja a vállalt megújuló termelési arányt teljesíteni, közbülső célokat is kitűztek a tagállami vállalások alapján. A gyakorlati szempontból is indokolt hosszú átállási periódus kicsit olyan, mint az infláció, szétteríti és elnyújtja a társadalmi átalakulás hatásait, ugyanakkor tartósan és folyamatosan emeli az árakat – legalábbis az uniós hatástanulmány szerint. Józan belátás mellett ezen nem igazán lehet meglepődni. E célok elérésének árát ki kell fizetni, amit előbb vagy utóbb közölni is kell a fogyasztókkal. Ami főfájás a politikusoknak és érdekes szakmai kihívás a kommunikációs szakembereknek.
